„Ha a megérzésem azt súgja, hogy valami jó, akkor abból nem engedek” – Interjú Janne Tellerrel

Janne Teller, a Semmi című regény világhírű szerzője a 30. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégeként októberben ismét Magyarországra látogatott. A dán írónő eleget téve meghívásunknak ellátogatott a Budapest Bábszínházba is, ahol Gimesi Dóra irodalmi vezető és a Semmi című előadásunk írója-dramaturgja, valamint Hirmann Blanka drámapedagógus tartott számára exkluzív tárlatvezetést, amelynek végén Teller interjút is adott a GAPIT Magazin számára. (Figyelem! Az interjú a történetre nézve spoilert tartalmaz!)

A Semmi című regény idén ünnepli 25. évfordulóját. Hogyan tekint vissza ennyi idő távlatából a műre, amely írói pályafutásának fontos állomása volt?

A Semmi számomra a meglepetések sorozata. Először is, mert sosem gondoltam volna, hogy fiatal felnőtteknek fogok írni, és amikor egy kiadó megkérdezte, hogy volna-e kedvem egy ifjúsági regényhez, azt feleltem, ez nem nekem való. Aztán bevillant a „semminek nincs értelme”-monológ, amely végül a regény nyitánya is lett, és elkezdtem gondolkodni azon, hogy Pierre Anton osztálytársai hogyan reagálnának erre. Ekkor már tudtam, hogy meg kell írnom ezt a könyvet. Gyorsan haladtam vele, a fő történet két hét alatt megszületett, majd maga a szerkesztés és javítás fél évet vett igénybe. Szinte nem is gondolkodtam, csak írtam. Végül a kiadóm azt mondta, hogy ezt nem adhatják ki, mert szerintük egyetlen fiatal sem fogja elolvasni, őket nem érdeklik ezek a kérdések, ráadásul a cím is borzalmas. Megkérdeztem a másik kiadómat is, akik a felnőtteknek szóló könyveimet jelentetik meg, de ugyanazt a választ kaptam. Így hát betettem a kéziratot a fiókba, és talán örökre ott is maradt volna, ha az egyik szerkesztőm nem adja oda a tizenéves lányának, aki rávette az apját, hogy adják ki. Így lett belőle sikerkönyv – egy tizenéves lány nyomására.

És milyen volt a kezdeti fogadtatás?

Először szinte fel sem figyeltek rá, majd, amikor megkapta a dániai Kulturális Minisztérium legjobb gyerekkönyvének járó díját, hirtelen hatalmas vita alakult ki körülötte. A könyvtárosok és a tanárok veszélyesnek nevezték, azt mondták, hogy ha a gyerekek elolvassák, depressziósak és öngyilkosok lesznek. Ez meglehetősen sokkolónak tűnt számomra, mert mindig úgy voltam vele, hogy ez csak egy történet, és ezt a gyerekek is tudják. A vádakkal nem tudtam vitatkozni, de nem is értettem, hogy mi a baj vele pontosan. Aztán szerencsére jöttek olyan visszajelzések is tanároktól, akik a diákjaikkal együtt olvasták, hogy fontos könyvnek tartják, és elkezdtek harcolni a könyvért. Olyan volt, mint egy hollywoodi filmben: volt, ahol betiltották és volt, ahol ajánlott olvasmány lett. Aztán ez az egész folyamat több másik országban is megismétlődött, így amikor 2010-ben Németországban bestseller lett, nagyon meglepődtem. Fura volt, hogy 10 évvel később is ennyire elevenen élt a történet.

És a mai napig töretlen a népszerűsége.

Igen, ez is mutatja, hogy azok a kérdések, amelyeket anno fontosnak tartottam, valóban azok, és nemcsak a fiataloknak, hanem a felnőtteknek is. Érdekes, hogy más műveim sokkal közelebb állnak a szívemhez, de mégis a Semmi az, ami kapcsán ismert lettem. Eleinte nehezen viseltem, hogy ezzel az egy regénnyel azonosítanak, de ma már örülök neki. Ahogyan annak is, hogy saját élete van a regénynek: beszélgetéseket indít el, különböző nézőpontok ütköznek össze, mert mindenkinek más véleménye van róla.

És személy szerint önre milyen hatást gyakorolt a kötet?

Kár lenne tagadni, hogy a könyv sikere révén lett egy biztos anyagi hátterem, ami íróként nagyon hálás dolog. Ma már nem kell más munkákat vállalnom, és szabadabban is alkothatok, mert nincs rajtam olyan nyomás, hogy a következő regényemnek is kasszasikernek kell lennie. Arról írok, amiről csak szeretnék. A másik, hogy megtanultam makacsnak lenni, hiszen annyit kellett küzdenem ezért a könyvért, még a címéért is. De nemcsak azt, hanem a történet több pontját is meg akarták változtatni, és én mindre nemet mondtam. Az idő pedig igazolta, hogy nekem lett igazam. A szerkesztőm és a kiadóm biztosan nem örül ennek a „fejlődésnek”, de ha a megérzésem azt súgja, hogy valami jó, akkor abból nem engedek.

Ez egy szép üzenet a fiatal íróknak is.

Igen, szerintem is az. Érdemes küzdeni azért, amiben hiszel.

Ahogyan mondta, a könyvet eleinte több helyen betiltották, később viszont kötelező olvasmánnyá vált. Mit gondol, miért okozott ekkora fordulatot a társadalmi és kritikai fogadtatás?

Azt hiszem, az embereknek hozzá kellett szokniuk. Eleinte azt gondoltam, hogy Skandináviában bármiről lehet beszélni, akkor miért pont az élet értelméről való diskurzus ne lenne lehetséges. Sok vád érte a könyvet, hogy túl erőszakos, holott akkoriban a gyerekek sokkal erőszakosabb vámpírregényeket olvastak vagy thrillersorozatot néztek a tévében. Aztán rájöttem, hogy sokaknak valószínűleg kényelmetlen a könyv értékrendje, hiszen a normális életünk alapjait kérdőjelezi meg. A fiatalok ebben a korban gondolkodnak el a továbbtanulásról, a prioritásokról – és ilyenkor még sokkal nyitottabbak. Az én koromban már nehezebben tud változni az ember, de a fiatalok még igen. Eldönthetik, hogy mi a fontos számukra: a siker, a pénz, a család vagy bármi más. A Semmi pedig megkérdőjelezi mindazt, amit a konvencionális társadalom természetesnek vesz. Visszatekintve szerintem ez provokálta az embereket. Érdekes volt a helyzet az egyházak kapcsán is: ők szorgalmazták leginkább, hogy betiltsák a könyvet, talán azért, mert így nem a papokat kérdezték meg az élet értelméről. Dániában a 14 évesek körében népszerű a konfirmáció, még azok is konfirmálnak a „buli kedvéért”, akik alapvetően nem vallásosok. Ez azt jelenti, hogy járniuk kell hittanra, ahol a modern szemléletű papok sokat beszélgetnek erről a kötetről a gyerekekkel, vagy utalnak rá a prédikációikban, mert rájöttek, hogy a könyvem nem ellentétes a vallással, csak megmutatja, hogy van választásunk: hihetünk Istenben vagy Allahban, de lehetünk ateisták is.

A történet egyik elemét sem érezte túlzásnak?

Az az igazság, hogy nem szerem az erőszakot és nem is szeretek írni róla. Mégsem érzem azt, hogy ami belekerült ebbe a történetbe, az felesleges lenne. Nem lett volna helyes, ha nem megyek el ilyen messzire, hiszen egy hasonló helyzet hasonló eredményeket szülne.

Miért gondolta úgy, hogy az élet értelmével a kamaszokon keresztül foglalkozzon?

35 éves voltam, amikor megírtam a regényt, és akkoriban meglehetősen depresszíven álltam az élethez. Énmagam is próbáltam megragadni az élet értelmét, de azt éreztem, hogy nem megy. Aztán eszembe jutott, hogy a tinédzserek mennyire máshogy gondolkodnak: radikálisabbak, elvetik az előző generációk konvenciót, és magukból indulnak ki. Náluk még fontos az identitás, hiszen a kamaszkor velejárója, hogy eldobunk és megtagadunk mindent, amit mások mondanak. Ez pedig szükséges ahhoz, hogy megtaláld a saját utadat. Ekkor jöttem rá, hogy sokkal érdekesebb lesz a történet, ha ők maguk a főszereplői, és nem egy 40 éves ember, aki megkérdőjelezi az élet értelmét. Ők nem idéznek Heideggert vagy Wittgensteint, hanem egyenes a lényegre térnek. Az csak számomra is később lett világos, hogy ezáltal a felnőtt olvasók számára is érdekesebbé válik a történet.

A fiatalok számára is provokatív a könyv? Vagy inkább felszabadító?

Ezeket a kérdéseket, amikről beszéltünk, a gyerekek sokszor nehezen tudják jól megfogalmazni. Szerintem ez a történet segít nekik ebben, hiszen ezek mind egzisztenciális kérdések. Félreértés ne essék: nem én találtam ki őket, a történelem során mindig is feltették az emberek. Az is érdekes, hogy melyik az a pont, ami már valóban provokálja őket. Ott van például az, ami Sofie-val történik. Elég megrázó, de többször találkoztam olyan reakciókkal diákoktól, akik azt mondták: „Ebben mi a rossz? Nem gondolom, hogy az lenne”. Viszont Sofie áldozata után jön Jan-Johan áldozata, aminél már mindenki azt mondja: „Oké, ez már kicsit sok.” A könyv arra készteti a fiatalokat, hogy szembesüljenek a durva dolgokkal, és ezáltal elgondolkodnak, hogy számukra mi a fontos. És az az érdekes, hogy ezeket a filozófiai kérdéseket soha nem fogjuk tudni megválaszolni, minden generáció szembesülni fog velük.

A regényből film és több mint száz színpadi adaptáció is készült, de a Budapest Bábszínház volt az első, ahol bábszínházi előadásként került színre. Mit gondolt először, amikor meghallotta ennek az ötletét?

Megvallom, a bábszínházat sokáig a kisgyereknek való színházzal azonosítottam, így egyből arra gondoltam, hogy ez a történet nem való kisgyerekeknek. De akkor még nem ismertem a Budapest Bábszínházat, ahol megmutatták, hogy itt komolyabb hangvételű darabokat is játszanak. Aztán már hajtott a kíváncsiság, hogyan lehet ezt jól adaptálni. Engem mindig boldoggá tesz, ha a mások inspirálódnak a regényből, fel akarják dolgozni, mert ezáltal a történet új utakat talál.

Mit gondol a bábokról?

Fantasztikusak! Nagyon meghatódtam, hogy a képzeletemben élő szereplők valóságos alakot öltöttek bábok formájában. Bár nem hús-vég gyerekek, de jól visszaadják az érzelmeket. Ott van például Ájtatos Kaj, a vallásos fiú a szépen vasalt, begombolt ingjében. Vagy Agnes zöld szandálja, Jan-Johan letéphető ujja és a többi dolog, ami apróságnak tűnik, de mégis fontosak. Le vagyok nyűgözve attól, amit ebben a házban létrehoztatok!

Az előadásban egy Magyarországon népszerű együttes, a Quimby dalai hangzanak el, és az új verzióban is korunk két közönségkedvenc fiatal zenésze, cserihanna és Bongor működik közre. Ön milyen zenét képzel el a történethez?

Ez nehéz kérdés! Bár készült a regényből opera, de a klasszikus zenét magamtól nem mondanám. Inkább a rock, a techno vagy az elektronikus zene irányába indulnék el. De a legfontosabb az, hogy a zene aláhúzza a történet üzenetét és a gyerekek érzéseit. Amíg az nem zavarja meg a kapcsolatot a néző és a szereplők között, addig bármilyen zenét lehet használni.

Ha ma írná meg a regényt, változtatna rajta valamit?

Nem, nem tenném. Bármikor átírhatnám, kérhetnék új kiadást, de semmin nem akarok változtatni. Ahogy mondtam, két hét alatt írtam meg, és az azt követő szerkesztés során sem nyúltam nagyon hozzá, csak pár apróbb dolgon módosítottam. Minden, amit a gyerekek bedobnak a fontos dolgok halmába, azok az élet fontos dolgait képviselik. Ott van a kereszt mint vallási szimbólum, a kígyó és a kutya a természetet, a bokszkesztyű a sportot, a könyvek az irodalmat, a zászló a nemzetet és a hazát képviselt, és nem feledkezhetünk meg a szexről vagy a halálról sem.  

Volt olyan pontja a történetnek, ami fejtörést okozott?

A végét megpróbáltam átírni, mert nem akartam, hogy Pierre Anthon meghaljon. Túl sötétnek tartottam, és meg is szerettem őt, de végül mégsem tudtam életben hagyni. Ez volt az egyetlen, amit meg akartam változtatni, de aztán rájöttem, hogy miért kell meghalnia. A temetéskor Agnes ki is mondja, elvesztették az ártatlanságukat, a jóságban való hitüket, de ugyanakkor találtak is valamit: az élni akarást, hogy nem akarják úgy végezni, mint Pierre Anton. Ezt értik meg akkor és ott: ha szembekerülsz a halállal, de te élni akarsz, akkor van értelme az életnek. Ennek a felfedezésnek az örömét természetesen ők nem tudják élvezni, hiszen szörnyű dolgokat követtek el, de az olvasók, akik nem tették ezt, még örülhetnek a ráébredésnek. Szóval: ezt a történetet csak így lehetett befejezni. Elsőre talán szomorúnak tűnik a vége, de mégis ott van benne a remény.

Ön mit adna be a Fontos Dolgok Halmába?

Ezt már többször is kérdezték, így könnyen tudok válaszolni. A Semmi című könyvemet, mert lényeges részévé vált az életemnek, és mert megváltoztatta az élethez való hozzáállásomat, sokat tanított az élet értelméről.

Köszönöm a beszélgetést!

Én köszönöm, hogy meglátogathattam ezt a fantasztikus helyet és betekinthettem a munkátokba!

Fotók: Piti Marcell